A reményt köszönve

A halál jégüres csendjétől
hűlő, rettegő szívemben
a remény vérzik melegedve.
Amit pőre tekinteted
féltő hite élesztett bennem.
Visszafordulok- örökre-

Hajnali ébredések.

Gyémánt port szór a dér,
hószagot hordoz a szél.
Hajnali nap csillantja,
lágyítja, öleli aranyba.

Sárga felhők bontanak
vitorlát rózsaszín égen.
Állok némán nyugodtan,
érzem, átitatnak a fények.

A földöntúli más világon
titkok és álomvillanások
között a szeretet fon
lelkemben selymes ragyogó
pókhálót.

Pont Neked :)

Pont Neked:)

Látod, ma a fák smaragdzöldbe öltöztek.
Tudom,hogy mikor gondolsz rám - érzem.
Lelked érintgetése nappcsepként
símul belém.
Te sosem vagy hideg, fénytelen.
Mindig sugárzod a jeleket.
Mézarany fényeid melengetnek,
ha én kereslek
a legnagyobb csendből is felelsz.
Nem csak nekem
mindenkinek ontod a jeleket.
Ezért gyűlölnek vagy szeretnek, de
közömbös sosem lehetsz.
Mert van valami szép ott benn
talán a szívedben....
A fényeket nem nyeled el
vakult lélekkel, hanem
visszaragyogod- igazgyöngyszerűen.
Mert láttalak a folyosó végén. Futottál.
Miattad volt muszáj kitapintanom
a létezés határtalanságát,
Az állandóság és változás lüktet
fluoreszkál benned - körülötted.
Kő és tenger. Tökéletes ellentétek benned.
Egymást csiszolják, fazettálják.
Mert jó látni Téged hullámzó
mozdulatlanságban. Maga a Tanítás.
Életed elkészült kristálylapjai fénylenek
és tükröt adnak akaratlan mindenkinek.
Van aki belenéz, van aki nem. Engem
megajándékozottá tesz minden találkozás.
Mert mersz ember lenni, kevés díszítéseden
mélységed átvillantod - érzékenységed
iróniával takarod szemérmesen.
Mersz ember lenni.Köszönöm Neked.

Mérlegen

Mérlegen.

Mi volna, ha már nem kellene harcolni?
El tudnád felejteni
a vér szagát?
Mi volna, ha építenél és nem
rombolnál?
Meg tudsz bocsájtani másoknak?
És Magadnak?
Simogatni mersz-e már?
Tudsz még szeretni, érdek nélkül?
Igazán?
Mered szeretni azt, akit lehet?
Aki nem kér semmit
csak adja magát?
Mered válalni a szeretet minden
kínját?
Végig mersz hallgatni másokat,
biztosan?
És a kimondhatatlant megérted-e,
vagy csak úgy teszel?
Ha nem félnél kavics lenni,senki nem
rúgna beléd!
Múltad halottait engedd pihenni végre!
Magadnak is megbocsájthatsz.Vége.
Nem kell tökéletesnek lenned, mert
tökéletlenséged fényében, Az Vagy.
Sok még az út. Most el ne tévedj!
Majd az idő eligazít.
Ne akarj több fájdalmat, sebet.
Türelmet tanulj még
Barát.
Ami történt, megtörtént időben.
Amikor történnie kellett
és elmúlt már régen.
A szeretet.Az benned formálódik szüntelen:
Engedd!
A test csak a tanításhoz kell,
értéktelen, lényegtelen.
Azért van, hogy megtapasztald a döntés súlyát.
Másképp nem tudnád érezni, érzékelni.
Családod, életed, tested te választottad.
Tanulj és tanítsd
az egyensúlyt.
Többé ne félj, mert
beteggé tesz és fáradtá válsz.
Leszel jeltelen és fénytelen.
Bizalmat tőled kaptam,
tanultam őszinteséget, hitet.
Nem baj, hogy most kinevetsz.
Attól még ez megtörtént,
ha belegondolsz nem lehetetlen.
Az, hogy érezted-e, vagy sem
olyan lényegtelen!

Kristályszellem

Kristályszellem

Láttalak
a hajnal opál palástján,
csillagok ezüst fényén táncolt
az ébredő napsugár.

Látlak:
olyan erősen és tisztán,
miképpen a vihar villámok
csapják szét az ég kormos mocskát,
hogy a vándor útját fénybevonják.

Csillagzafír tekinteted időtlen
szeretete tükrében megpihentem
az ametiszt kristályok csendjében.

Létem órájának homokszeme
lassan lepereg,életet cserélek
csupán,s újra találkozom veled.

Kristályba rejtve őrzöm életeken
át a találkozást,hogy legközelebb
én simogassak vele lelkedbe varázst

emlék- belőled-bennem

Gyermekkorom édes sárgabarackja, lehorzsolt térdeim, csuzlizásaim, annak a cipőnek az örök emlékezete. A lepedőre vetített diafilmek álmos olvasása.Dühödt csatakiálltásaim szintere.Cigarettefüsttel mindig tele.
Nincs meg a ház, de megemeltem a lábam a köszöbnél, kikerültem a fotelt és lehajtottam a fejem, hogy a szobába belépve ne verjem be a fejem az ajtófélfába. Tudom hol ültél mindig. Még a repedéseket is látom a falon. Az oszlopok amiken forogtam kint a tornácon a kezembe simultak most is.Nem létezően érzem a tenyeremben őket.A döngölt földpadló meleg szaga az orromban maradt örökre. Régi zajok, hangok maródnak a bordáim csontketrecén át a szívemig.
A ház ami nincs meg. A ház amit magába temettek a földbe nyomtak. Aminek helye sebhelyként világít a porták sorai közt. Nyomát emlékezetem prizmája vetíti újra meg újra és lelkem szivárványa fest rá örök színeket. Hiányzol. Nem tudtam, hogy ennyire tudsz majd hiányozni és te nem jössz visszaváltozni....emlékeim törölni nem akarom.

Hópehelyperemén vacogó szívek.

A férfi nézte a felesége kezeit ahogy a paprikát vágta a lecsóhoz. Szép apróra könnyed, gyakorlott kezekkel.
-Milyen szép még mindig ez a kéz, gondoskodik róllam mindennap és a gyerekemről is. Szépen élünk megélünk. Boldogok vagyunk. Valami mégis kell ebben az életben még. Valami más mint ami eddig voltam. Önző, követelődző mindenki torkán lenyomtam magam. Aztán jött a nőci az internettről. Érdekes volt vibráló, tele energiával érzékenységgel. Beszélgettek, de egyszer olyan értelmetlen volt a nőci szinte követelődző, nem értette mit akar. Mit akar azzal a verssel,: hogyha arra kérlek hallgass meg.
-Hát én meghallgatok mindenkit, csupa jószándék vagyok! Igyekszem az embereket elfogadni, annak amilyenek. Látom a nyomorukat a félelmeiket, még hogy hallgassam meg! Mit akar?! Én mindenkinek segítek, viszonzást sem várok!Ezzel nem lehet beszélni! Több levélváltás után bontotta a vonalat, úgy döntött nem beszél vele többet. A lementett beszélgetős anyagot újra és újra elolvasta, nem talált benne értelmet csak a nő fájdalmát, kétségbeesését és ellenkezését. -Ellenkezik velem! Mit akar? Pár nap múlva összefutottak a csetszobában köszöntek egymásnak.Majd lassan újra beszéltek. Eleinte még tiltakozott benne az egó, de aztán megismerte a nő érzékenységét és lecsillapodott. Úgy egy hét múlva meg is értette mit akart a nő olyan konokul tőle.Hogy tanuljon meg igazán a másikra figyelni. Megpróbált kinyílni teljesen a nőnek, de nem tudott. És mégis szép lassan kihúzta a fejét a rózsaszín homokból, pedig nem is tudta, hogy beledugta.
A valóság kisé szintelen és risztó volt. A családja szétesőben, de látszatra még egyben. Rájött, hogy nem kapja meg azt amire vágyik.Küzködünk a mindennapokkal, vajon mikor veszett el a varázs? Most úgy élünk mit két közeli ismerős. Testvérek? Megbeszéljük a számlák kifizetését a gyerek dolgait, de olyan távol van tőllem mindig. Egyre messzebb kerülünk egymástól. Sok érzés a munkahellyi gondok is nyomasztották. Szerette volna a régi meghittséget elővarázsolni a kapcsolatukból .Szerette volna, ha az asszony rápillant és rámosolyog, de az konok leszegett fejjel a paprikákat aprította.
A magány kifeszült benne és sóhajtva lépett fel az csetre. Egy kis szórakozás, lazulás nekem is jár. Mostanában minden változik bennem - és rémülten vette észre a hiányt ami ordított, sikoltott.
A munkahelyén a pihenő időkben csoportokba verődve beszélgettek, a legtöbbjük nő volt. Figyelt rájuk, igyekezett kinyitni őket. Némi felsőbbséggel, amit nem vett észre, magában a tapasztalt sokat látott megértő férfit játszotta.
Beszélgettek. Felfigyelt a nőre Liliamra, igyekezett a tapasztalataiból átadni, erőt önteni belé.
A nőnek jólesett a figyelem jólesett a beszélgetés hiszen szintén magányossá vált a hazasságában. Először csak azt tünt fel várja a férfit és egyre sűrűbben gondol rá. Majd kegyetlen napok jöttek és a találkozási lehetőség megszünt.
A nő sírva mondta el neki mennyire hiányzik neki.
Addigra mindketten rájöttek milyen sokat jelentenek egymásnak lelkileg és egyfajta mély bizalom szeretet alakult ki köztük.
-Próbálta a feleségét megnyitni, sosem csalta meg gondolatban sem.
Kinyitotta a bordáit kiszedte a szívét és asszonya elé terítette. Elmondta mit hiányol az érintéseket a megváltó őszinteséget majdhogynem sírva könyörgött a a feleségének. Érintésekért. Nem a szexért ,csak azért hogy a magányt ne érezze. Valami történjen. Valami ami nem a megszokott amitől boldoggá válnak ismét.Ami igaz. Amitől összetartoznak.
-De az lepattintotta. Én ilyen vagyok! Nem vagyok simulós, nem tudok ilyen lenni. Nekem ez elég.
Beszélt a csetes barátjának erről és arról mit érez a másik nő után. Lángrakapott a szive, vágyni kezdte a másikat akivel a beszélgetés oly mély ,olyan újdonság olyan katartikus,olyan bizalmas volt .Egyre közelebb kerültek egymáshoz. Ezernyi gyötrődés és hazugság után, lopott percek következtek Liliammal. Séták. Ki nem fogyó azonos elvű beszélgetések kapkodták egymás szavait egy más szájából. És a férfi élni kezdett. Büntudattal marcangolta lelkét a "csalás miatt"
-Mit akarok! van feleségem , neki férje széttépjem a családokat? Dobjam el amit megszereztem a családom a gyerekem? És bontsak egy működő családot fel?
-Szeret? És én csakugyan úgy szeretem ahogy érzem? Szétégek! Belepusztulok a hiányába. Ült a lakásban a számítógép monitora előtt zenét hallgatott és olyan távolra menekült elméjében a hideg magánytól amennyire csak tudott. A napok fátyolosan múlottak a jeleket figyelte Liliam felől, maga felől.
A felesége felé egyre jobban bezárkózott. Már nem könyörgött a megértésért már nem terítette elé a sebzett fájdalmas lelkét. Csendben maradt. Csak benne szóltak a sikolyok.
Pedig éltek meg nehéz időszakot amin túljutottak érzelmileg, de hagyták a csodát meghalni ismét. A közönyt a megszokást és a hazugságot választották ismét. A kényelmet. Harc nélküli feladást.
-Ő dolgozik a felesége szintén, és tripla feladatai vannak neki is.
Liliannal könnyű még buzog benne az élet a nyitottság és a szerelem.
-Gyáva szerelem. De ezt nem ismerte fel. Láng lobogott mindkettejükben gyáván. Mindent elfogyasztva falánkon.
-Már nem kutatott fekesége szemében már nem könyörögte a szerelmét a meghittséget.
Csak azt akarta figyeljen rá és megértse.
Ám az asszonyban oly sok apró sérülés dagadt fel az idők folyamán, hogy szintén magányossá vált és rideggé. Csak azért hogy több sebet ne kapjon. Nem bírt volna el több sebet.Bezárta magát egy saját külön világba
Férje változott és ő rémülten kereste az indokát. Kutatta a nőt aki a változást okozta, lenyomozta az internettes nőcit megnyugodott mert veszélytelennek ítélte.
Idegenné vált a férfi akit régen szeretett ,és bár voltak nehéz időszaik a házasságunkban mégis ragaszkodott hozzá, talán a megszokás miatt, talán félt egyedül maradni a mindennapokkal. Félénk próbálkozásai kudatcba fulladtak. Hiába éltek egy fedél alatt hiába volt a nagy szerelem, elmúlt nyoma veszett. A férje számára már idegenné vált. Azt hitte a szex az amivel helyrehozhatja, holott egy apró érintés az üdvözlő csókok a spontán ölelések voltak amit a férfi igazán szeretett volna. És a beszélgeltések rendre kisiklottak, fallba vert fájdalommá ütköztek. Vérzőszivek maradtak és mélyülő magány.
[B]Egyikük sem vette észre mennnyi fájdalmat okozott a másiknak. Azt sem hogy a közös emlékek felidézése közelebb hozhatná egymáshoz őket[/B].
Először azt hitte nem érez semmit, teljesen üres benne minden. Nagy fájdalmak történésekor a test valameddig tudja csillapítani a fájdalmat, talán a lélek fájdalmainál is tud érzésteleníteni valameddig az ember....Később félni kezdtek a másik elveszítésétől.
A féri menedéke Liliam lett, lopott találkozások, lopott édes ölelések csókok tartották benne a lelket. Minden percben a szerelmére gondolt. Otthon elrévedt és a másikra gondolt.
-Tépte magát a férfi tudta ez jó, talán újrakezdhetné, de megrettent az előrekezdés lehetőségétől és attól, hogy Lilian visszautasíthatja és mégis a párjával marad.- Még mindig nem tudta, hogy nem szabad megzavarni az élőket hiszen az élők is lehetnek holtak.
Halott volt addig, míg Liliamot megtalálta, kivirágoztak benne az érzések. Liliam is halott volt. de élni kezdett és félni. A feleség is rég halott -értetlen a halálában, nem érti mit akar a férje. Mert ha értené akkor tenne. De az emberek csak akkor jönnek rá az érzéseikre amikor már késő. Akkor jönnek rá mennyire szeretnek amikor gyűlölettel frecsegve keresik a MÁSIK hibáit, gyengeségeit és sebészi pontossággal mártják bele a másikba a szikét. Percnyi pontossággal emlékeznek minden apró hibára amit sosem mondtak el egymásnak. Már nem tudnak 10 pozitív dolgot mondani a másikról. Olyan az egész mint egy régi használt melegítőalsó. Kitérdelt ismert, a test vonalát felvevő és kényelmes. És amikor a férje elmondta hogy beleszeretett egy másik nőbe elöntötte a keserűség a fájdalom és gyűlölni kezdte azt az embert akivel olyan sokat együtt megélt. Harcolni kezdett a férje ellen. A gyereket is mergfertőzte indulataival. A gyerek csak állt a saját magányában és félelmeiben boruló világában kapaszkodót keresett a szeretett szüleiben de azoknak csak egymás bántása és a saját igazuk bebizonyítása volt a cél.
A férfi csak állta büntudattal tele. A magány kiteljesedett. És egyszerre emlékezni kezdett a lányra akibe beleszeretett, a lakás megszerzésére, a gyerek születésére, a szerelmes sikolyokra a megélt dolgokra és sírt vacogott, de csak bent a szívében.
Liliam a férjével maradt a csendes magányban haldokolva. Ezt választotta ez volt ismerős és kényelmes.
A felesége pedig törött szívvel fagyott vérrel sírta el magában az évek magányát, fájdalmát és hogy mennyi mindent megtett a férjéért. De nem emlékezett a fiúra akibe beleszeretett és férjének választotta. Nem emlékezett az első ölelésre. Nem emlékezett a megértésre. Nem emlékezett az érintésekre. A gyermek közös várására a megharcolt boldog pillanatokra.
Hópehely peremén vacogó szívek ÉBREDJETEK! EMLÉKEZZETEK arra hányszor nem tettetek semmit sem pedig akartatok, de mégsem tettétek meg soha. Az idők elfutottak a pillanatok elmúltak de most olvadjatok fel egymás melegében.

Azt gondolom nagyon kényelmesek vagyunk, piszok jól hazudunk főleg magunknak és nagyon félünk tenni. Félünk mindentől ami változás. És félünk elmondani amit igazán akarunk attól félve, hogy a másik nem érti meg és majd nem szeret többé. És félünk szeretni. Talán nem is tudunk szeretni, úgy szeretni, hogy jó legyen mindenkinek. A nagy lángok égnek és színesek, de hamar elhallkulnak keserű füstté válnak mert ugyanazt a hibát követjük el újra és újra : Hogy nem teszünk semmit pedig akartunk sokszor, de nem tettük. Hogy elfelejtünk igazán beszélgetni és figyelni egymásra és megalkudunk, de sajnáljuk magunkat a megalkuvásokért és vesztesnek érezzük magunkat amitől harag és keserűség támad bennünk a másik iránt.És elfelejtjük, hogy azért szerettünk meg valakit mert olyan volt amilyen és meg akarjuk változtatni kényelmesebbé tenni saját magunk számára, azután pedig olyan kényelmessé válik hogy unni kezdjük fuldoklunk tőle.... pedig a kapcsolatokat óvni kell és ápolni mint a legkényesebb virágot és a változásokat közösen megélni a terheket pedig elosztani....

Szakítás

A szakítás, a ki nem mondott szavak. Szivedben a gyógyíthatatlan remény fájdalmasan vonaglik.
Az eszed tudja.
De a remény ott benn és az érzések facsarják a mellkasod.
Mindig Rá gondolsz. Minden pillanatban mindenről Ő jut eszedbe. Siratod Őt, Magad és a Boldogságot. A hiánya lángol benned.
Kiszáradásig sírsz és talán leiszod magad párszor.
Olyan üres az életed és olyan fájdalmas, hogy a halált vágyod, mint egyetlen lehetséges fájdalomcsillapítót.
Nélküle nem kapsz levegőt, nélküle nem látsz szépet.
Lehullot szivedről a ragyogás amit Ő gyújtott.
Annyira mélyen sebeződtél, hogy soha többé senkit nem akarsz beengedni magadba.
Kicsit olyan az mint amikor megégeted magad a vasalóval, utánna nagyon sokszor ellenőrzöd mielőtt megfognád, hogy biztos hideg legyen.
Így leszel majd az emberekkel is, nagyon fogsz vigyázni .
Éjszakákon át nem alszol, tépelődsz a miérteken, keresed mivel javíthatnál. Gyűlölöd magad a hibákért amiket elkövettél. Ne tedd! Ne bántsd magad.
Persze tudod, hogy vége.Nincs javítás.
És akkor hogy túléld ,a mézszínű lágy ragyogásod megszilárdítod- kihűtöd kemény borostyánná.
Hogy ne melegíthessen, sebezhessen, mocskolhasson, turkálhasson, fúrjon beléd lukakat és ne nyomjon, taposson össze és
ne téphessen ki belőlled darabokat senki sem.
A borostyán kemény.
Nem könnyű újra felolvasztani, éles széleivel megsebzi aki hozzányúl.
De hogy megvédd az életed és valahogy túléljed.
Megkeményíted borostyánná magad. Ott lesz benned a mézszínű ragyogás és zárványként a benned lévő szépségek, csodák, kudarcok, fájdalmak, világosabb és sötétebb érzések és a hatalmas szereteted....


Mindegyik szakítás fáj. Ám ha megtörtént a csoda és megtaláltad azt aki igazából kinyitott és felragyogtatott, nos Őt sosem felejted el.
Ő olyan mélyen van benned, hogy nem marad más mint átváltani a fájdalmas hiányát a megértésre a szeretetre és a hálára.
Azért mert volt az életedben Ő.
Hogy szeretett és szerethetted.
Idővel meg tudod tenni.
És teszed majd a dolgodat a mindennapokban hogy túléljed a halálodat.
Lehet halott az ember dobogó szívvel, de egyszercsak enyhül a fájdalom. És élni kezdessz újra.
Nyugodtan gondold azt "sosem" és hogy "nem tudja mit beszél" megértem.
"Elmentem" magamba a mézszínű ragyogásod.
Nem engedem, hogy a hideg szilánkokra törje a borostyánod.
Fáj a szivem mindkettőtökért mert megérdemlitek a boldogságot.

A Remény és a Boldogság botladozva, imbolyogva tanácstalanul álldogáll még köztetek. A percek kegyetlenül továbblépnek....