Szakítás

A szakítás, a ki nem mondott szavak. Szivedben a gyógyíthatatlan remény fájdalmasan vonaglik.
Az eszed tudja.
De a remény ott benn és az érzések facsarják a mellkasod.
Mindig Rá gondolsz. Minden pillanatban mindenről Ő jut eszedbe. Siratod Őt, Magad és a Boldogságot. A hiánya lángol benned.
Kiszáradásig sírsz és talán leiszod magad párszor.
Olyan üres az életed és olyan fájdalmas, hogy a halált vágyod, mint egyetlen lehetséges fájdalomcsillapítót.
Nélküle nem kapsz levegőt, nélküle nem látsz szépet.
Lehullot szivedről a ragyogás amit Ő gyújtott.
Annyira mélyen sebeződtél, hogy soha többé senkit nem akarsz beengedni magadba.
Kicsit olyan az mint amikor megégeted magad a vasalóval, utánna nagyon sokszor ellenőrzöd mielőtt megfognád, hogy biztos hideg legyen.
Így leszel majd az emberekkel is, nagyon fogsz vigyázni .
Éjszakákon át nem alszol, tépelődsz a miérteken, keresed mivel javíthatnál. Gyűlölöd magad a hibákért amiket elkövettél. Ne tedd! Ne bántsd magad.
Persze tudod, hogy vége.Nincs javítás.
És akkor hogy túléld ,a mézszínű lágy ragyogásod megszilárdítod- kihűtöd kemény borostyánná.
Hogy ne melegíthessen, sebezhessen, mocskolhasson, turkálhasson, fúrjon beléd lukakat és ne nyomjon, taposson össze és
ne téphessen ki belőlled darabokat senki sem.
A borostyán kemény.
Nem könnyű újra felolvasztani, éles széleivel megsebzi aki hozzányúl.
De hogy megvédd az életed és valahogy túléljed.
Megkeményíted borostyánná magad. Ott lesz benned a mézszínű ragyogás és zárványként a benned lévő szépségek, csodák, kudarcok, fájdalmak, világosabb és sötétebb érzések és a hatalmas szereteted....


Mindegyik szakítás fáj. Ám ha megtörtént a csoda és megtaláltad azt aki igazából kinyitott és felragyogtatott, nos Őt sosem felejted el.
Ő olyan mélyen van benned, hogy nem marad más mint átváltani a fájdalmas hiányát a megértésre a szeretetre és a hálára.
Azért mert volt az életedben Ő.
Hogy szeretett és szerethetted.
Idővel meg tudod tenni.
És teszed majd a dolgodat a mindennapokban hogy túléljed a halálodat.
Lehet halott az ember dobogó szívvel, de egyszercsak enyhül a fájdalom. És élni kezdessz újra.
Nyugodtan gondold azt "sosem" és hogy "nem tudja mit beszél" megértem.
"Elmentem" magamba a mézszínű ragyogásod.
Nem engedem, hogy a hideg szilánkokra törje a borostyánod.
Fáj a szivem mindkettőtökért mert megérdemlitek a boldogságot.

A Remény és a Boldogság botladozva, imbolyogva tanácstalanul álldogáll még köztetek. A percek kegyetlenül továbblépnek....