Az óceán körül nincs korlát

Ültem a gép előtt fejemen a füles a dal száguldott bennem. Hihetetlen gyengédséget kezdtem érezni, majd erősebbet szinte tombolót, a karomon, hátamon mellemen érintés bizsergését és hirtelen a hasamban a robbanást. Levegőt nem kaptam és a kéj hullámai végig vágtatnak bennem, teljesen fizikai szinten éltem meg az orgazmust. Reszkettem, megdöbbentem és levegőt sem kaptam. Annyi erőm volt abban a pillanatban, hogy beírjam IGEN. 

IGEN az életre. IGEN az érzésre. IGEN neked a gyógyulásodra és az enyémre és az Övére. IGEN!       Nem vettem észre a szerelmemet a Mindenséghez való szerelmem. Ott van az ő születésében a túlélésem. A fiam szemében a reménységem és minden Ígérete ennek a világnak.

És neked fogalmad sincs arról, hogy meggyógyítottál. Rájöttem. Az IGEN erről szól. Te törölted ki azt a fájó gyönyörű eszement szerelmet ami a húsomba mart a lelkembe karmolt és mindenemet széttépte. Mert elindultam feltétel nélkül, botladozva az igazság az önfeladás tökéletes útján és a földre zuhantam hirtelen. Többé nem sütött úgy a napom. Elvesztettem a jogarom és a palást ami rámborult a fájdalom és a hiány szőtte. Te adtad nekem minden érzésedet eleinte bizonytalanul és zártan visszahúzódásra azonnal készen és egyszer végre feltétel nélkül a kínodban szabadulásodra vágyva. Talán elvitázol elemzed ezeket, de nem számít. Tudom hogy akkor amikor kinyitottam magam, amikor kinyitottál áteresztettem a Mindent magamon és felrobbant a testem is akkor magával vitte az én fájdalmam. A Mindennel lesöpörte a hiányt. Kitöltött majd megszünt és újra kitöltött.Rájöttem az óceán körül nincs korlát... Azóta újra élek. Az a váratlan "érintés nélküli" MINDEN ÉRZÉS extázisa indított el a gyógyulás útján. Olyan tiszta volt, olyan erős olyan váratlan, pedig vártam rá, tudtam és mégis. Akkor úgy éreztem kivilágosodott és tiszta lettem. Az az érzés tart azóta is bennem, a tisztaság a könnyedség érzése...és úgy érzem tényleg szeretek végre, úgy ahogyan csak én tudok szeretni:). Köszönöm Neked minden alázatos hálámmal, hogy felébresztettél-újraélesztettél. A sebeim kitisztultak és beheggedtek. Már csak azt akarom Ti is megtaláljátok egymást újra és tökéletesen.Nincs már helye a hazugságnak a fájdalomnak a haragnak a sértődöttségnek az ÖRÖM az IGEN az töltsön ki benneteket most hogy esik az eső az óceánba és mossa le a fájdalmas sebeinket, könnyeinket.... 

Fagyban izzó ragyogás

Nem hiszem el, hogy mindig fáj a szerelem,
ha rád gondolok lepkék vannak a szivemben.
És mégis a szememre hulló hópelyheket
rózsaszínné festi a kifolyó vérem.A vágy lüktetve ragyog bennem
és mossa zuhogó életté a szivem.
Érezlek mint a vért az erek,
kitöltöd a lelkem a testem
lüktetve, fénylően elengedlek.
Mert semmi sem egészen
a miénk, sem születésünk, sem
életünk,halálunk. A szerelmünk sem.
De azért enyém vagy egy kis időre,
bennem lehetsz, élhetsz és én benned.
Forró viasz-meztelen fehéren
két kezedben fogod az életemet.
Reszketve várlak minden éjjel,
tüzes labdák pattognak bennem 
ha megérkezel gyengéden érintve
Mélyen magamba lélegezlek.
És megyek feléd, ha nem érkezel.
Ráhajlok a szivedre minden érzésemmel
Hagyom hogy be és kilélegezz engem
megköszönlek érintelek viaszfehéren
belüről lágyan kitöltelek Téged.  

Érintésed

Itt áltál előttem. Annyiszor vártam erre az évek folyamán. Elképzeltem mit mondanál és hogy én mit mondanék.

Semmit nem szóltál. Semmit nem szóltam. Csak néztelek. Úgy reszketett a kezem, hogy kiejtettem a tányért. A törés éles hangja térített magamhoz. Hogy nem hallucinálok itt vagy és már szeded is a tányér cserepeit. Otthonosan léptél a szemeteshez. Szétesett a szivem. Odaléptem hozzád. Végigsimogattam az arcod a mutató ujjammal mint mindig. Megöleltél és már csókolóztunk is éhesen marva a másikat. Nem vettem észre, hogy csorognak a könnyeim csak amikor rád néztem a könnyeimen át. Ujjaiddal kented el a könnyeket.

-Hát szia mondtad rekedt remegő hangon. Meg sem bírtam szólalni.

A kezed kerestem összekulcsoltuk az ujjaink. Ugy hajoltam vissza a csókodért.

Egyszerűen semmi nem létezett csak Te és a pillanat ahogy csókolsz ahogy csókollak.

Csak néztünk egymás szemébe és úgy éreztem beszippantasz elmerülök belefulladok a szemed mélyébe. És bennem elindult a búcsúzás.

-El kell hogy engedjelek. Annyira szeretlek, hogy el akarlak felejteni. Mert soha többé nem bírnám elviselni ha elmennél tőlem.

Megsimogattad a tarkómat és ujra csókolni kezdtél. A szemedbe néztem miközben becsúsztattad a kezed a ruhám alá. Égetett az érintésed.Duzzadt és lüktetett a szétcsókolt szám. Csak most! Csak most egyszer még utoljára! Türelmetlenül kerestem a meztelen bőrödet, hogy minél előbb összeérjünk. Nem volt rendszer az érintéseinkben. A szemedbe néztem és beszélni kezdtem a hiányodról és arról most mit érzek. Nem volt összefüggő. Szűkűlt Tágult a pupillád. Magamat láttam benne ahogy rámhajoltál. Csak Téged éreztelek magamban. Nem engedtem elcsúszni a tudatom a szenvedélybe. Csak figyeltem ahogyan kitöltesz, ahogyan érintessz, ahogyan rám nézel és nem láttam mást csak a vágyat, a szerelmet, és valamit amit még sohasem, hogy nem vagy magadnál. Megrándultál minden érintésemtől és egyszerre nem akartam mást csak odaadni neked örökre búcsúzóul magam. Mozdultam és kértelek -Nézz a szemembe. És nyíltam neked, nyíltam magamért. A hasamban feszült sűrűsödött az energia. Éreztem ahogy szétfeszít ahogyan utat tör a fejtetőmön át és felsikoltottam kiengedtem a levegőt, de nem vettem ujjat. Csak a szemedbe néztem. Nem mozdultál lüktetett a világ és a szemedben magamat láttam és a boldogságot. Színtiszta boldogságot.

Hirtelen újra mozdultál erősen szinte dühösen mélyedtél belém. Elsötétűlt a szemed kékje mint a viharos víz.

-Add nekem magad! Add nekem mindened! Nem tudok élni nélküled. Nem tudok aludni. Nem merek egyedül maradni mert azonnal rád gondolok. Nem tudok mást ölelni, sem szeretni mert ott teremsz és rád gondolok. Minden kielégülésemkor téged látlak.Amikor rájövök, hogy nem veled vagyok gyűlölöm magam.Ha látom hogy nem vagy velem lekonyulok. Megőrülök érted. Megőrülök a hiányodtól. Add nekem magad! Adj a nyáladból hagy igyak belőlled. Szomjas vagyok. Haldoklom hagy igyak belőlled. Mit csináltál velem!? Mit csináltál velem?! Én nem ezt akartam! Hagy egyek belőlled.

Harapások a vállamon. Bennem hirtelen feszült a vágy ujra.

-Adj a nyáladból! És csókoltál, ittál, habzsoltál.

Nem voltál magadnál. Valami olyan önkivületben voltál amit nem ismertem. Kétségbeesett és dühös voltál. Haraptál és ittál belöllem. Minden döfésed egy kés volt . Mintha el tudnál pusztitani

-Szeretsz? Kezdjük újra! Enyém vagy érzed ezt?!

Rácsúszott a kezed a torkomra és megszorítottad. Megfojtasz? Ha igen most meghalok. Tedd amit akarsz. Aláígazítottam kézségesen a nyakam a kezednek.

Döbbenet a szemedben lejjebb csúszott a kezed. Majd lobbanás és visszafogtál a torkomra, Nem szorítottad túlerősen. Úgy néztél mintha most döntenél. Közben minden mozdulatod egy tördöfés. Erős, erőszakos, követelőző és végleges.

Mintha meg tudnál engem szüntetni vele.

Vagy valamit ami benned van. Fájtak a mozdulataid, fájt minden döfésed mégis lángolt bennem a vágy egyre erősebben szinte elviselhetetlené és kibírhatatlanná vált.Jó fájdalom volt. Mintha tisztulnék tőle. Vágytam minen következő erős döfésed. Úgy! Tedd! Őlj meg!! Most!!Egyszer csak ordítani kezdtem, nem bírtam a feszülést magamban és éreztem ahogy hullámokban kitör belőlem a fejtetőmön át, de csak ordítottam és hallottam Te is ordítassz. Olyan ősi hangon ami nem emberi. Rám feküdtél és bennem maradtál. Jó volt a súlyod alatt lenni és érezni a nyomásod.Jó volt magamban érezni a lüktetésed az enyémmel közösen. Kegyelmi pillanatok.

-Enyém vagy örökre. Senki nem vehet el tőlem. Visszavonhatatlanul kijelentetted. Már nem voltál haragos, csak elszánt,kétségbeesett, szomorú.

- Tiéd vagyok, mindig is a tiéd voltam és az is leszek. Belém égetted magad. De élni akarok szabadon. Biztonságban. Akár egyedül is. Nem birom ki, hogy elmész tőllem a feleségedhez, vagy a szeretődhöz.Nem birom ki hogy rád várjak.Gyenge vagyok ahhoz hogy szeresselek úgy ahogyan Te akarod. Nem birom azt ami eltört egybe tenni ujra.Harapásnyomok vannak a szívemen. Mi elrontottuk. Bántottuk egymást. Se Te se én nem tudjuk ezt elfelejteni.

Menj el most és soha többé ne gyere vissza. Hagy éljük az életünket tovább. Van kedvesem. Szeret engem. Én is szeretem. Jó vele. Senkit nem akarok úgy szeretni mint Téged soha többé. Nem is tudok úgy szeretni. Ha egy kicsit szeretsz menj el és soha többé ne gyere vissza.Kérlek. Könyörgöm. Tudni akarom, hogy nem jössz vissza többé!

Sírva mondtam. Magadhoz öleltél a válladon zokogtam. Kimerültem.Mélyeket szívtam a bőröd illatából. Búcsúzóul csókoltál azt hittem meghal a világ, vagy én. De minden közönyösen élt tovább. Én is.

Néztem utánnad ahogy kimentél a kapun és beszáltál az autódba. Békességet kezdtem érezni magamban. Majdnem tökéletes boldogságot.

A túlélésről?

Ott a halál sétányán? Ott megszűnik minden akarat. Hörögve jajdulva vett levegők. Utolsó kiszaggatott lélegzetek. Süllyed és rándulva emelkedik a mellkas. Bódulat a fájdalom csillapítóktól. De csak a tudat bódulata. A fájdalom felőröl mindent ami volt az ember. Vasmarokkal fogott egymásbanézős pillanataim. Elsimult, ragyogó, megbékélt arcok.
-És jön a racionális agy ami azt mondja, ez borzalom és nem lehet feleslegesen hagyni valakit szenvedni így napokon, heteken és néha hónapokon át.
-Nincs felesleges szenvedés csak választott szenvedés....
-Passzív eutanázis amit kimondatlanul gyakorol sok orvos a beteg megkapja a fájdalomcsillapítót egyre növekedő adagban ami lerombolja a légzőközpontot és halálhoz vezet. Nincs vizsgálat, nincs gyógyítási kísérlet az élethez szükséges alapfunctiók vannak minimálisan ellátva.
-Bárki aki szeret és ott van. Benne sikoltozik a fájdalom a saját fájdalma a saját félelme a saját kínlódása. 
-A rákosoktól egyébként is elvárják néha hogy mosolyogva halljanak meg és semmi kínt ne okozzanak-némelyikük képes rá...
-Volt aki megútáltatta magát folyamatos házsártosságával veszekedéseivel...mindennap zokogva mentek el tőlle. Azt mondta nekem, most sírjanak, most fájjon nekik, ha megdöglök könnyebbüljenek csak meg....és milyen önző dolog nekem a szivem szakadt meg majd mindennap mindeggyikükért. Az én szivem. Ugye milyen önző dolog? Persze semmi sem egészen a miénk még a halálunk sem de a másik halála nem rólunk szól.
-Édesanyám azt kérdezte: ha meghalok tudni fogom? Vagy ugyanígy szenvedek tovább? Mert akkor az nagy hmm ráb...szás! Megnyugtattam, hogy tudni fogja. Amikor ránéztem valószerűtlenül szép halott arcára, megnyugodtam , hogy tudja.
(de azért nekem fájt)
-Jelen lenni a másik fájdalmának, nem arra gondolni nekünk mennyire fáj a legnehezebb dolog a világon.
Milyen dolog meghalni? Nem megy örömmel. Csak szenvedéssel, fájdalommal és tökéletes feladással. Mire meghalsz nem vagy benne te. Nincs benne az egó. Nem tudom hova lesz de az a makacs valami amik voltunk amikkel túléltünk veszekedtünk az eltünik.Ami ott marad valami gyünyörűséges, ami mi vagyunk. Ami csak születésünk röpke pillanatában és halálunk előtti pár másodpercben van.A tökéletes összhang.
- A többi időben megy az élni akarás a túlélés a harc és a félelmeink, fájdalmaink.
Eutanázia? Álszemérmes dolog azt mondani, hogy gyilkosság és azt is hogy szükség van rá, ezerszer szétboncolhatod vizsgálhatod a végén mindenképp meghalunk. 
-Mindenképpen feladjuk magunkat sőt felajánljuk egy megváltásért, csak azért nevezem megváltásnak mert nincs rá jobb szavam. Igazából csatlakozás és nem elmúlás.
-De ahogy a születés kínját meg kell élnünk úgy a halálét is be kell fogadnunk. Azt gondolom a születéssel kezdődnek a félelmeink és a halállal fejeződnek be. Nem tapasztaltam hogy a hit vagy bármi segítene az enyhülésben...valami mélyen bent játszódó folyamat amihez az élők kívőlről rácsatlakoznak és megadatik mindenkinek a személyes részvétele ebben az átváltozásban. Azt mondják, ha meghal valaki örülni kell az átváltozásának elfelejteni a sebezhetőségeinket.
-Amikor hiányzik valaki az nem a személy hiánya hanem annak az érzéseknek a hiánya amit velük, rajtuk keresztül megéltünk , éreztünk.
A halálos betegségnek mindig kétféle kimenetele lehet az egyik túlélni és aki túlél az megváltozott tudattal, rezgéssel fog hozzá az itteni élethez a másik belehalni és akkor találkozni a hmm forással amit csak a halálon túl tud megtapasztalni aki ezt választja.
- Aki ezen az úton jár bármelyik történik meg vele mindenképpen nyereség lesz számára. 
-Nekünk túlélőknek akik " elveszítenek valakit" nekünk bomlik meg a harmóniánk önmagunkkal szemben a mi személyes forrásunk örömünk zárul be roncsolódik szét addig amig meg nem találjuk újra.
-Nekünk talán a halálra van szükségünk ahhoz hogy tudjuk milyen becses az élet. 
-A halál arra figyelmeztet hogy éljünk. Azt hiszem mi azért tudjuk születésünk pillanatától, hogy meghalunk, hogy élni tudjunk. 
Azt hiszem az eutanázia is meg a szeretet a gondoskodás a haldoklóról mind rizsa, mind rólunk szól a túlélőkről.Hogy nekünk legyen könnyebb élni....
Még az őszinte beszélgetés is amikor meztelen lélekkel hallgatod azt aki meghalni készül....egyik sem róla szól....
-A halál csak azoknak veszteség akik szeretik az eltávozottat vagy bármit éreznek irányában. Az eltávozónak nyereség. Csak a fizikai teste szűnik meg...
-Bocsássátok meg a szaggatot gondolatmenetem....márcsak azért is mert egyszercsak meghalok én is ....