Fagyban izzó ragyogás

Nem hiszem el, hogy mindig fáj a szerelem,
ha rád gondolok lepkék vannak a szivemben.
És mégis a szememre hulló hópelyheket
rózsaszínné festi a kifolyó vérem.A vágy lüktetve ragyog bennem
és mossa zuhogó életté a szivem.
Érezlek mint a vért az erek,
kitöltöd a lelkem a testem
lüktetve, fénylően elengedlek.
Mert semmi sem egészen
a miénk, sem születésünk, sem
életünk,halálunk. A szerelmünk sem.
De azért enyém vagy egy kis időre,
bennem lehetsz, élhetsz és én benned.
Forró viasz-meztelen fehéren
két kezedben fogod az életemet.
Reszketve várlak minden éjjel,
tüzes labdák pattognak bennem 
ha megérkezel gyengéden érintve
Mélyen magamba lélegezlek.
És megyek feléd, ha nem érkezel.
Ráhajlok a szivedre minden érzésemmel
Hagyom hogy be és kilélegezz engem
megköszönlek érintelek viaszfehéren
belüről lágyan kitöltelek Téged.