Ott a halál sétányán? Ott megszűnik minden akarat. Hörögve jajdulva vett levegők. Utolsó kiszaggatott lélegzetek. Süllyed és rándulva emelkedik a mellkas. Bódulat a fájdalom csillapítóktól. De csak a tudat bódulata. A fájdalom felőröl mindent ami volt az ember. Vasmarokkal fogott egymásbanézős pillanataim. Elsimult, ragyogó, megbékélt arcok.
-És jön a racionális agy ami azt mondja, ez borzalom és nem lehet feleslegesen hagyni valakit szenvedni így napokon, heteken és néha hónapokon át.
-Nincs felesleges szenvedés csak választott szenvedés....
-Passzív eutanázis amit kimondatlanul gyakorol sok orvos a beteg megkapja a fájdalomcsillapítót egyre növekedő adagban ami lerombolja a légzőközpontot és halálhoz vezet. Nincs vizsgálat, nincs gyógyítási kísérlet az élethez szükséges alapfunctiók vannak minimálisan ellátva.
-Bárki aki szeret és ott van. Benne sikoltozik a fájdalom a saját fájdalma a saját félelme a saját kínlódása.
-A rákosoktól egyébként is elvárják néha hogy mosolyogva halljanak meg és semmi kínt ne okozzanak-némelyikük képes rá...
-Volt aki megútáltatta magát folyamatos házsártosságával veszekedéseivel...mindennap zokogva mentek el tőlle. Azt mondta nekem, most sírjanak, most fájjon nekik, ha megdöglök könnyebbüljenek csak meg....és milyen önző dolog nekem a szivem szakadt meg majd mindennap mindeggyikükért. Az én szivem. Ugye milyen önző dolog? Persze semmi sem egészen a miénk még a halálunk sem de a másik halála nem rólunk szól.
-Édesanyám azt kérdezte: ha meghalok tudni fogom? Vagy ugyanígy szenvedek tovább? Mert akkor az nagy hmm ráb...szás! Megnyugtattam, hogy tudni fogja. Amikor ránéztem valószerűtlenül szép halott arcára, megnyugodtam , hogy tudja.
(de azért nekem fájt)
-Jelen lenni a másik fájdalmának, nem arra gondolni nekünk mennyire fáj a legnehezebb dolog a világon.
Milyen dolog meghalni? Nem megy örömmel. Csak szenvedéssel, fájdalommal és tökéletes feladással. Mire meghalsz nem vagy benne te. Nincs benne az egó. Nem tudom hova lesz de az a makacs valami amik voltunk amikkel túléltünk veszekedtünk az eltünik.Ami ott marad valami gyünyörűséges, ami mi vagyunk. Ami csak születésünk röpke pillanatában és halálunk előtti pár másodpercben van.A tökéletes összhang.
- A többi időben megy az élni akarás a túlélés a harc és a félelmeink, fájdalmaink.
Eutanázia? Álszemérmes dolog azt mondani, hogy gyilkosság és azt is hogy szükség van rá, ezerszer szétboncolhatod vizsgálhatod a végén mindenképp meghalunk.
-Mindenképpen feladjuk magunkat sőt felajánljuk egy megváltásért, csak azért nevezem megváltásnak mert nincs rá jobb szavam. Igazából csatlakozás és nem elmúlás.
-De ahogy a születés kínját meg kell élnünk úgy a halálét is be kell fogadnunk. Azt gondolom a születéssel kezdődnek a félelmeink és a halállal fejeződnek be. Nem tapasztaltam hogy a hit vagy bármi segítene az enyhülésben...valami mélyen bent játszódó folyamat amihez az élők kívőlről rácsatlakoznak és megadatik mindenkinek a személyes részvétele ebben az átváltozásban. Azt mondják, ha meghal valaki örülni kell az átváltozásának elfelejteni a sebezhetőségeinket.
-Amikor hiányzik valaki az nem a személy hiánya hanem annak az érzéseknek a hiánya amit velük, rajtuk keresztül megéltünk , éreztünk.
A halálos betegségnek mindig kétféle kimenetele lehet az egyik túlélni és aki túlél az megváltozott tudattal, rezgéssel fog hozzá az itteni élethez a másik belehalni és akkor találkozni a hmm forással amit csak a halálon túl tud megtapasztalni aki ezt választja.
- Aki ezen az úton jár bármelyik történik meg vele mindenképpen nyereség lesz számára.
-Nekünk túlélőknek akik " elveszítenek valakit" nekünk bomlik meg a harmóniánk önmagunkkal szemben a mi személyes forrásunk örömünk zárul be roncsolódik szét addig amig meg nem találjuk újra.
-Nekünk talán a halálra van szükségünk ahhoz hogy tudjuk milyen becses az élet.
-A halál arra figyelmeztet hogy éljünk. Azt hiszem mi azért tudjuk születésünk pillanatától, hogy meghalunk, hogy élni tudjunk.
Azt hiszem az eutanázia is meg a szeretet a gondoskodás a haldoklóról mind rizsa, mind rólunk szól a túlélőkről.Hogy nekünk legyen könnyebb élni....
Még az őszinte beszélgetés is amikor meztelen lélekkel hallgatod azt aki meghalni készül....egyik sem róla szól....
-A halál csak azoknak veszteség akik szeretik az eltávozottat vagy bármit éreznek irányában. Az eltávozónak nyereség. Csak a fizikai teste szűnik meg...
-Bocsássátok meg a szaggatot gondolatmenetem....márcsak azért is mert egyszercsak meghalok én is ....
-És jön a racionális agy ami azt mondja, ez borzalom és nem lehet feleslegesen hagyni valakit szenvedni így napokon, heteken és néha hónapokon át.
-Nincs felesleges szenvedés csak választott szenvedés....
-Passzív eutanázis amit kimondatlanul gyakorol sok orvos a beteg megkapja a fájdalomcsillapítót egyre növekedő adagban ami lerombolja a légzőközpontot és halálhoz vezet. Nincs vizsgálat, nincs gyógyítási kísérlet az élethez szükséges alapfunctiók vannak minimálisan ellátva.
-Bárki aki szeret és ott van. Benne sikoltozik a fájdalom a saját fájdalma a saját félelme a saját kínlódása.
-A rákosoktól egyébként is elvárják néha hogy mosolyogva halljanak meg és semmi kínt ne okozzanak-némelyikük képes rá...
-Volt aki megútáltatta magát folyamatos házsártosságával veszekedéseivel...mindennap zokogva mentek el tőlle. Azt mondta nekem, most sírjanak, most fájjon nekik, ha megdöglök könnyebbüljenek csak meg....és milyen önző dolog nekem a szivem szakadt meg majd mindennap mindeggyikükért. Az én szivem. Ugye milyen önző dolog? Persze semmi sem egészen a miénk még a halálunk sem de a másik halála nem rólunk szól.
-Édesanyám azt kérdezte: ha meghalok tudni fogom? Vagy ugyanígy szenvedek tovább? Mert akkor az nagy hmm ráb...szás! Megnyugtattam, hogy tudni fogja. Amikor ránéztem valószerűtlenül szép halott arcára, megnyugodtam , hogy tudja.
(de azért nekem fájt)
-Jelen lenni a másik fájdalmának, nem arra gondolni nekünk mennyire fáj a legnehezebb dolog a világon.
Milyen dolog meghalni? Nem megy örömmel. Csak szenvedéssel, fájdalommal és tökéletes feladással. Mire meghalsz nem vagy benne te. Nincs benne az egó. Nem tudom hova lesz de az a makacs valami amik voltunk amikkel túléltünk veszekedtünk az eltünik.Ami ott marad valami gyünyörűséges, ami mi vagyunk. Ami csak születésünk röpke pillanatában és halálunk előtti pár másodpercben van.A tökéletes összhang.
- A többi időben megy az élni akarás a túlélés a harc és a félelmeink, fájdalmaink.
Eutanázia? Álszemérmes dolog azt mondani, hogy gyilkosság és azt is hogy szükség van rá, ezerszer szétboncolhatod vizsgálhatod a végén mindenképp meghalunk.
-Mindenképpen feladjuk magunkat sőt felajánljuk egy megváltásért, csak azért nevezem megváltásnak mert nincs rá jobb szavam. Igazából csatlakozás és nem elmúlás.
-De ahogy a születés kínját meg kell élnünk úgy a halálét is be kell fogadnunk. Azt gondolom a születéssel kezdődnek a félelmeink és a halállal fejeződnek be. Nem tapasztaltam hogy a hit vagy bármi segítene az enyhülésben...valami mélyen bent játszódó folyamat amihez az élők kívőlről rácsatlakoznak és megadatik mindenkinek a személyes részvétele ebben az átváltozásban. Azt mondják, ha meghal valaki örülni kell az átváltozásának elfelejteni a sebezhetőségeinket.
-Amikor hiányzik valaki az nem a személy hiánya hanem annak az érzéseknek a hiánya amit velük, rajtuk keresztül megéltünk , éreztünk.
A halálos betegségnek mindig kétféle kimenetele lehet az egyik túlélni és aki túlél az megváltozott tudattal, rezgéssel fog hozzá az itteni élethez a másik belehalni és akkor találkozni a hmm forással amit csak a halálon túl tud megtapasztalni aki ezt választja.
- Aki ezen az úton jár bármelyik történik meg vele mindenképpen nyereség lesz számára.
-Nekünk túlélőknek akik " elveszítenek valakit" nekünk bomlik meg a harmóniánk önmagunkkal szemben a mi személyes forrásunk örömünk zárul be roncsolódik szét addig amig meg nem találjuk újra.
-Nekünk talán a halálra van szükségünk ahhoz hogy tudjuk milyen becses az élet.
-A halál arra figyelmeztet hogy éljünk. Azt hiszem mi azért tudjuk születésünk pillanatától, hogy meghalunk, hogy élni tudjunk.
Azt hiszem az eutanázia is meg a szeretet a gondoskodás a haldoklóról mind rizsa, mind rólunk szól a túlélőkről.Hogy nekünk legyen könnyebb élni....
Még az őszinte beszélgetés is amikor meztelen lélekkel hallgatod azt aki meghalni készül....egyik sem róla szól....
-A halál csak azoknak veszteség akik szeretik az eltávozottat vagy bármit éreznek irányában. Az eltávozónak nyereség. Csak a fizikai teste szűnik meg...
-Bocsássátok meg a szaggatot gondolatmenetem....márcsak azért is mert egyszercsak meghalok én is ....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése